Arany János: Az utolsó főpap

Frankl után

A büszke Szíon elesett,
Az Isten vára omladék;
A délceg oszlop- és tornác-sor,
Hol tömjénfüst gomolyga másszor,
Most puszta rom, feldúlaték.

Az oltár papja mind leölve;
Holt csecsemők hűs éjfelen;
Mély csend remeg körül, kivéve
Ha a merész bolt egy-egy íve
Leroppan, zúgva, hirtelen.

Egy pap maradt a gyilkolásból,
Hozzá a fegyver nem hatott.
Midőn későre vált az éjjel,
Vőn, ékesen arany szegéllyel,
Papi fehér ruházatot.

Az `urim s thummim` tiszta fénye
Ragyog keblén, mint szent tüzé;
Ezüst hajtincse a komoly
Sötétredős arcon lefoly
Szakállának hava közé.

Így járdal utcák vadonán,
Csak visszhang a kisérete;
A váz-rom elsápad körül,
Ha űzött fellegek közül
A hold reá bús fényt vete.

Némán az ősz felhág a templom
Hideg márvány kockáira,
S meghatva sorsától, mely üldi,
Könnyes szemekkel e szót küldi
Az ég sötét foszlányira:

„Te elhagyád ten-népedet,
Szent templomod feldúlva, ím!
Mely boltjain dereng vala,
A tiszta súgár elhala;
Homályba dőlt a Cherubím.

Haragod az oltárt megtöré,
Véráldozat minden papod;
Nem méltatál továbbra bennünk’,
Hogy templomodra mi ügyeljünk;
Az oltár rom, néped halott.

Vedd vissza hát a templom kulcsát,
Reszketve nyujtom föl neked!”
S míg térdre hull ködlepte szemmel,
Hall messziről, vad zöngelemmel,
Tompa diadal-éneket.

Amint imádva, kar-emelten,
A templom őre térdepel:
Egy légi kéz könnyű sugára
Ereszkedik le, és az árva
Kulcsot magához vonja fel.

Kik távol azt ragyogni látták,
Lesujtó villámnak hivék.
Hajnal pirult kelet vidékin:
S a templom márvány omladékin
A főpap holtan feküvék.